A LIKE generáció: „Félek, hogy egyszer nem dolgozhatok!”

„Kitűztem egy célt. Előrébb szeretnék jutni. Autókkal szeretnék foglalkozni: autószerelő leszek, vagy karosszéria-lakatos.” – mondja félszegen Vastag György, vagy ahogy a LIKE programban dolgozó mentorok és társai is nevezik: Gyurkó.

A fiatal fiú gyakorlatilag megcáfolja azt a sok-sok cikket, amelyet a mai X, Y, Z generációról mostanában olvasni lehet. Ezek az írások ugyanis a céltalanságról, a halogatásról, a reményvesztettségről szólnak, a fiatalokról, akiknek fáj, hogy lenézik őket, belül azonban szétveti őket az előttük álló élettől való félelem. Gyurkó nem tartozik egyik generációba sem, vagy ha már mégis kategorizálunk, akkor én azt mondom: nyissunk egy új fejezetet, és legyen LIKE generáció is – mindazoknak, akiknek igenis cél van a szemük előtt, amiért képesek is megdolgozni, és, noha el-elbuknak, mindig felállnak, és nem veszítik el a reményt. Mert hisznek ők, és tudják jól, hogy vannak, akik hisznek bennük.

Gyurkó arról a programról beszél a LIKE 2016. november 27-én megrendezett jótékonysági vacsoráján, amely lehetőséget és anyagi boldogulást is jelent a számára mostanában: „Az ösztöndíj napi szinten 2000 forint, ebben benne van a tanulás és a munka. Azaz ezért a pénzért úgymond három órát dolgozunk, kettőt tanulunk. Ez havi szinten 40 000 forintot jelent. Kivéve, ha nem megyek el a korrepetálásra, mert akkor bizony levonás jár!” – számol be Gyurkó a jótékonysági vacsora kíváncsi vendégei előtt életének alakulásáról. Hőstetteiről és bukásairól. A farmon végzett munkáról is beszél, nem érez szégyent amiatt, hogy fizikai munkát végez, sőt. „Paprikát szedtünk, amit elajándékoztunk és haza is vihettünk belőle. Etetjük és takarítjuk az állatokat. A kedvencem a kutya.”

A jótékonysági vacsora vendégeivel megosztja legnagyobb félelmét is. Az pedig nem más, mint hogy nem tud dolgozni, nem tud segíteni a családjának. A fiú most nyolcadikos.