Aszód – Csoda a könyvtárban, beszámoló

Mindig meglep, hogy mennyire más amit a szem lát, és ami a szívben valójában van.

Egy javítóintézethez képest meglepő környezetben, a könyvtár helyiségben találkoztunk az intézet lakóival.

Nagy darab, sokszor kigyúrt, de biztosan tetovált fiatalkorú fogvatartottak tekintenek ránk, van aki ismerősként köszönt, van aki udvarias távolságtartással, ismét mások szúrós tekintettel.  Szabad akaratukból vesznek részt a programunkon, ami választható volt aznap délután. Kb 20 fiatal jött fel hozzánk, hogy együtt legyünk.

További fotókat ide kattintva láthattok!

Vendégünk aznap, Boros Lajos, aki maga 22 évet ült börtönben egyhuzamban, mesélt az életéről, bent és kint töltött időkről, arról, hogy a saját személyes meggyőződése Istenben miként segített neki, milyennek ismerte meg Istent ezekben az években. Keserédes történet az övé, egy élet a börtön rácsai között, mégis olyan békesség áradt belőle, amit kevés emberben látok.

Megdöbbentő volt látni, hogy mennyi kérdés irányult arra, hogy milyen is a börtönben, mint akik már most oda készülnek. Sajnos, sokszor szembesülünk ezzel, hogy annyira sokan nem hittek már ezekben a fiatalokban, hogy ők maguk sem tudnak hinni saját magukban. Mi hisszük, hogy van másik út, más lehetőség előttük!

Az egyik fiatal azt kérdezte:

“Magának nem szóltak egy idő utan hogy nyomja el magát ezzel az Istenes témával?”

Lajos pedig így válaszolt: “Ebből a világból egy dolog hiányzik: Isten. Ezért fontos róla beszélni hitelesen, az életeddel bemutatva hogy ez igaz, mert ez a Tiéd és ezt nem veheti el tőled senki.”

Lajos történetét körülölelte Pápai Tamás zenéje, aki szintén 5 évet volt fogvatartott. Dalait saját maga írja, szövegei mélyre hatolnak az ember szívébe. Nagyon megérintette a fiatalokat.

A délután nem várt különleges pontja Kriszti volt. Kriszti az egyik önkéntesünk, csinos, fiatal, huszonéves lány, szinte kortársa a bent lévő fiúknak, nem csoda, ha a srácok másképp tekintettek rá.
Egy pillanatra szót kért:

“Hozzátok szólok most” – mutatott egy csoportban ülő fiatalokra – “értem a jelbeszédet, amit használtok, ahogy rám néztek, tudom mit gondoltok.

Egy jelentéktelen fadarabot szeretnétek, vagy egy nőt, aki titeket tökéletesnek lát? Ti most engem méregettek, de van valaki odakint, aki magányos nélküled, és csak Rád vár!”

Meghatott az a bátorság, amivel Kriszti odaállt ezek elé a fiatalok elé, felhívva a figyelmüket arra, hogy igen, az igaz szerelem nekik is el van készítve, de ahhoz fontos megbecsülniük a nőket és saját magukat is.

Hogyan is írtam az elején? Más, amit a szem lát, és más az ami a szívben van…

Különleges volt látni az ellágyuló tekinteteket az alkalom alatt, az állandó, éhes kérdéseket, azt, hogy az eredetileg másfél órára tervezett alkalom még egy óra túlcsuszással sem akart befejeződni.

Éhes, nagydarab, tetovált fiatalok, akik semmire sem vágynak, csak arra, amire bárki más: szeretetre, egy normális életre, ahol tudnak dolgozni és eltartani azt a lányt, akit szeretnek.

Vágyunk segíteni őket ennek megvalósításában.